Francesco Ricupero / Somogyi Viktória – Vatikán

Október 10-én, szombaton a házasság első éveinek jelentőségéről tanácskoztak a keleti katolikus egyházak vezetői, a püspöki konferenciák elnökei, házaspárok és szakértők a VI. Pál teremben. A XIV. Leó pápa részvételével zajló találkozó október 14-ig tart. Kevin Farrell bíboros, a Világiak, a Család és az Élet Dikasztériumának prefektusa bevezetőjében hangsúlyozta, hogy az Egyháznak figyelmesen meg kell hallgatnia a fiatal házaspárok tapasztalatait: mit tanulnak együtt, milyen nehézségekkel szembesülnek, milyen erőforrásokat fedeznek fel a házasság szentségében, és mit várnak a keresztény közösségektől.

Farrell bíboros emlékeztetett arra, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta jelentős erőfeszítések történtek a házasságra való felkészítés megújítására. A jegyeskurzusok azonban önmagukban nem mindig elegendőek ahhoz, hogy a fiatal házasok elmélyítsék szeretetüket, és megbirkózzanak a gyermekek születésével vagy az egymás mélyebb megismerésével járó nehézségekkel.

José Cobo Cano madridi bíboros érsek szerint az Amoris laetitia új lelkipásztori távlatokat nyitott meg. Az első kihívás azonban nem az, hogy milyen új programokat kellene kidolgozni, hanem az, hogy valóban ismerjük-e azoknak a pároknak az élethelyzetét, akiket kísérni szeretnénk. A házasság ugyanis nem egyszeri ünnepelendő szentség, hanem hivatás, amelyet egész életen át ápolni kell. A házasság-pasztorációnak ezért túl kell lépnie az esküvőre való felkészítésen, és a házaspárok folyamatos támogatására kell összpontosítania.

A madridi érsek két alapvető szempontot emelt ki: a kísérést és a megkülönböztetést. „Más dolog azt kérdezni: »Mit kell tudniuk ahhoz, hogy összeházasodjanak?«, és más, mélyebb kérdés: »Mit kell felfedezniük ahhoz, hogy felismerjék, valóban arra kaptak-e hivatást, hogy véglegesen egymásnak ajándékozzák magukat?«” A házasság első évei, a gyermekek születése, a munkahelyi felelősség, az anyagi nehézségek, a betegségek és a személyes változások mind párbeszédet, türelmet, megbocsátást és az egység melletti döntés folyamatos megújítását kívánják.

Cobo Cano bíboros beszámolt egy Madridban kipróbált kezdeményezésről, amelynek neve „A jegyesek órája”. Ennek lényege, hogy a párok minőségi időt szánjanak egymásra: beszélgessenek közös történetükről, felismerjék erősségeiket és gyengeségeiket, együtt imádkozzanak, és megkülönböztessék hivatásukat. A bíboros ugyanakkor felvetette: ha egy pár nyolc-tíz éves kapcsolat után, már eldöntött esküvői tervekkel érkezik az Egyházhoz, marad-e valódi lehetőség a hivatás megkülönböztetésére?

A házasság egyik legnagyobb kihívása, hogy a felek megtanuljanak közös „mi”-t építeni anélkül, hogy elveszítenék saját személyiségüket. Ehhez időre, kölcsönös meghallgatásra, közös hitre és a konfliktusok megfelelő kezelésére van szükség. A bíboros hangsúlyozta, hogy a keresztény házasság nem csupán két ember magánügye, hanem egyházi hivatás is. Ezért a plébániáknak, egyházmegyéknek és más házaspároknak is szerepet kell vállalniuk a fiatal családok támogatásában. A tapasztaltabb házaspárok különösen sokat segíthetnek, nem szakértőként, hanem saját megélt és megosztott tapasztalataik révén.

María Marcela Mazzini argentin teológus a házasság első éveit a szentség misztagógikus elmélyítésének időszakaként mutatta be. Az ősegyházban a misztagógia azt jelentette, hogy a hívők fokozatosan elmélyültek a már elnyert szentség titkában. Hasonló folyamat zajlik a házasságban is: az esküvőn kimondott igen egy valódi köteléket hoz létre, amelynek jelentését a házastársaknak fokozatosan kell felfedezniük és megélniük. Az Amoris laetitia szerint a házastársi igen egy út kezdete, nem pedig egy már befejezett valóság. A közös élet első éveiben újra kell rendezni az anyagiakat, a munkát, a háztartási feladatokat, a származási családokkal való kapcsolatot, a szexualitást és gyakran a gyermekek érkezésével járó feladatokat is.

Mazzini négy olyan területet nevezett meg, ahol különösen gyakran jelentkeznek nehézségek: a kommunikáció és a konfliktuskezelés, a közös élet megszervezése, az anyagi kérdések és életcélok, valamint a szexualitás és az intimitás. A teológus hangsúlyozta, hogy a közös „mi” nem születik meg automatikusan attól, hogy két ember szereti egymást. Nem is két személy egyszerű összege vagy összeolvadása, hanem két családi kultúra találkozásából létrejövő új és megismételhetetlen valóság.

A fiatal házaspárok kísérése ezért nem pusztán két személy támogatását jelenti, hanem egy születő, még törékeny, ugyanakkor lehetőségekkel teli kapcsolat gondozását. Mazzini szerint a szentségi házasságban két szabad ember, akiket Jézus Krisztus hűsége támogat, kölcsönös elfogadásával egy náluk nagyobb Szeretet látható jelévé válik. „Az egység nem követeli meg a különbözőségek eltörlését; az összetartozás nem jelent birtoklást; a gondoskodás nem jelent uralkodást; a hűség pedig lehetővé teszi, hogy a változásokon keresztülhaladva is megőrizzük a szövetséget” – zárta előadását az argentin teológus.