Ha ön lenne az orvos, az Európai Unió pedig a beteg, mi lenne a diagnózisa?

A diagnózis az, hogy Európa lemaradásban van a termelékenység növekedése terén, és ez nem új keletű jelenség.

Egy harminc éve tartó folyamatról beszélünk.

Ennek sok oka van, de szerintem van egy alapvető tényező, amely nem kap elég figyelmet a jelenlegi közbeszédben: az európai munkaerőpiacok nem úgy működnek, mint az amerikaiak. Beszélhetünk az európai strukturális reformok minden más területéről, és ezek közül sok valóban helyes és kívánatos. De amíg a munkaerőpiacról nem beszélünk, addig szerintem a történet egy kulcsfontosságú részét figyelmen kívül hagyjuk.

Csakhogy sok európai országban már most is rendkívül feszes a munkaerőpiac. Miért nem eredményezett ez az Egyesült Államokéhoz hasonló termelékenységi hatást?

A munkaerő tőkével való tényleges helyettesítésének lehetősége sokkal, de sokkal korlátozottabb – Európában nincs meg ugyanaz a munkaerőpiaci rugalmasság. Igaz, hogy az európai munkaerőpiacok meglehetősen feszesek, bár szerintem nem annyira, mint az amerikai. De a technológia segítségével történő termelékenységnövelés lehetősége egyszerűen nem ugyanaz.

A termelékenység növekedése végső soron a ráfordítások és a kibocsátás arányának megváltoztatását jelenti: ugyanakkora kibocsátást kevesebb ráfordítással előállítani. Az európai vállalatoknak nem feltétlenül kell maguknak feltalálniuk a technológiát. Európa lehet a technológia felhasználója is, nem kell minden technológiának itt megszületnie.

A vállalatoknak azonban szükségük van az ösztönzésre és a lehetőségre ahhoz, hogy a munkaerőre épülő termelésről a technológiát nagyobb mértékben alkalmazó termelésre álljanak át. Ez az átmenet pedig ma nem megy végbe kellő mértékben.

Van azonban egy másik lehetséges értelmezés is. Az Egyesült Államok hatalmas összegeket fektet a technológiába, de emiatt jobban ki van téve a technológiai buborékoknak és a rendkívül magasra szökött piaci értékeltségeknek is. Európa inkább az infrastruktúrába és a fizikai eszközökbe fektet be. Az európai vállalatok ráadásul anélkül is alkalmazhatják a mesterséges intelligenciát, hogy maguk fejlesztenék a modelleket vagy építenék az adatközpontokat. Nem válhat ez akár előnnyé is?

Számomra nem az a központi kérdés, hogy Európában található-e minden adatközpont vagy fejlesztőközpont. Igaza van,Európának nem kötelező úttörőként megalkotnia minden egyes technológiát, a technológiai vívmányok hatékony alkalmazójaként is sikeresen szerepelhet.

Így a probléma visszavezethető arra, amit korábban mondtam: valóban érdekükben áll-e a vállalatoknak, hogy a technológiával helyettesítsék a munkaerőt, és képesek-e erre, ha akarják? Végső soron ez vezet a termelékenység gyorsabb növekedéséhez.

Még ha az európai vállalatok csupán felhasználói is a mesterséges intelligenciának és más technológiáknak, akkor is meg kell tenniük ezt a lépést a munkaerő-igényes termeléstől a technológia fokozottabb alkalmazása felé. És a probléma továbbra is ezen a ponton jelentkezik.

Európát folyamatosan az Egyesült Államokhoz vagy Kínához hasonlítják. De nem lehetne Japán megfelelőbb összehasonlítási alap? Japán az 1990-es években technológiailag fejlett volt, már akkor is súlyos demográfiai kihívásokkal küzdött, majd hosszú, gyenge növekedéssel jellemezhető időszakba lépett. Európa is nehéz demográfiai helyzetben van, de eddig lényegesen ellenállóbbnak bizonyult a sokkhatásokkal szemben.

Nem gondolom, hogy Japán különösebben jó párhuzam lenne. Japán hosszan tartó stagnálását az eszközárbuborékok kipukkanását követő mély, strukturális mérlegrecesszió okozta. A sérült mérlegek helyreállítása egész generációt átívelő alkalmazkodást követelt meg a vállalati, a banki és a háztartási szektortól.

Ezzel szemben az európai vállalati szektort nem terheli ilyen jellegű mérlegromlás, így a gazdaság érdemben ellenállóbbnak bizonyult a legutóbbi sokkhatásokkal szemben.

Bár abban igaza van, hogy demográfiai szempontból vannak hasonlóságok, a vállalati szektor helyzete alapján nem tartom különösebben találónak a Japánnal vont párhuzamot.

Az államadósságon keresztül nem alakulhat ki egy hasonló probléma? A francia államkötvények hozamai az utóbbi időben jelentősen megemelkedtek a németekhez képest. Egy újabb európai adósságválság felé tartunk?

Nincs kőbe vésve, hogy újabb adósságválság lesz.

A kockázatok növekednek, és az államadósság-válság után létrehoztak olyan mechanizmusokat, amelyek segíthetnek az ilyen helyzetek kezelésében. Az Európai Stabilitási Mechanizmus is ezek közé tartozik. De Franciaország esetében semmi sincs előre eldöntve.

Az adósság fenntarthatósága a nominális növekedés és a nominális kamatlábak viszonyának kérdése. Azt látjuk, hogy amikor a növekedési ütem a kamatláb alá csökken, a kormányok kezdik elveszíteni azt a képességüket, hogy tetszésük szerint élénkítsék a gazdaságot. Ha további kiadásokkal próbálják ösztönözni a növekedést, de közben a kamatok is emelkednek, akkor a magasabb hitelfelvételi költségek több mint ellensúlyozzák az élénkítés hatását.

Majdnem olyan, mintha a piacok megvétóznák a költségvetési élénkítést. A kormány többet költ a növekedés támogatására, de a piaci reakció felhajtja a kamatokat, és ezzel részben semlegesíti az erőfeszítést.

Mindez azért fontos, mert végső soron politikai gazdaságtani problémává válik. Hatással van a választásokra, a kormányok cselekvőképességére és az adott ország politikai pályájára.

Nem tudom, lesz-e újabb államadósság-válság, és azt sem mondanám, hogy a francia államkötvények hozamfelárai bármi olyasmit jeleznének, ami összevethető azzal, amit Görögország élt át a globális pénzügyi válság után. Ez túlzás lenne. Franciaország költségvetési mozgástere azonban egyértelműen egyre szűkül.

Franciaország képes több hitelt felvenni. Csakhogy ennek költsége egyre inkább ellensúlyozza azt a törekvést, hogy hitelből élénkítse a gazdaságot. Végül elveszíti azt a képességét, hogy felpörgesse a növekedést. Ez pedig több mint pusztán taktikai probléma.

Németország szinte az ellenkező problémával szembesül. Most jóval nagyobb költségvetési mozgástere van, mint amekkorát korábban hajlandó volt kihasználni, a vita jelentős része mégis védekező jellegűnek tűnik: a meglévő gazdasági szerkezet megőrzéséről szól, nem pedig annak alapvető átalakításáról. Hogyan látja Németország helyzetét?

Németország problémái különösen szorosan kapcsolódnak a múltban meghozott döntésekhez.

Németország mintegy 15 éven keresztül elszalasztott egy aranyat érő lehetőséget arra, hogy rendkívül alacsony költségek mellett beruházzon.

Ehelyett Németország ordoliberális megközelítést követett, és úgy döntött, hogy nem hajt végre nagyszabású beruházásokat, noha a 2010-es évek nagy részében, sőt még a Covid-időszakban is rendkívül olcsón vehetett volna fel hitelt. Most már többet szeretne tenni, bár még mindig vonakodik.

Az igazi elszalasztott lehetőség ezekben a korábbi döntésekben rejlik. Németországnak már mostanra jobb infrastruktúrája lehetne. Sok ilyen beruházást már régen megvalósíthatott volna. De a költségvetési fegyelem jegyében más utat választott.

Személy szerint nem tekintek Németországra úgy, mint amely negatív növekedés vagy egy küszöbönálló válság révén kockázatot jelentene Európa számára. Sokkal inkább az elszalasztott növekedési lehetőségekről van szó.

Németország az egész európai gazdaságot előrehúzhatná. A múltbeli döntések és a ma is tapasztalható óvatosság miatt azonban Európa elesik ettől a lehetőségtől. Az európai periféria egyes problémái valódi, lefelé mutató növekedési kockázatokká válhatnak. Németországot jelenleg nem sorolom ebbe a kategóriába.

A diagnózis tehát súlyosnak hangzik. Lehet ez az állapot akár végzetes is, vagy létezik reális gyógymód?

Semmi sem végzetes. Európa valójában egészen tisztességesen teljesít.

A várakozásokhoz és a közbeszédhez képest az európai gazdaság teljesítménye valójában meglehetősen jó volt. Gondoljunk vissza az ukrajnai háború kezdetére. Széles körben azt jósolták, hogy az európai ipar összeomlik, különösen a német ipar kerül majd padlóra. Az ipar kétségtelenül nyomás alatt áll, de Európa jobban teljesített, mint amit ezek a várakozások előrevetítettek.

A sokkhatások sorozata ellenére az unió egészét érintő recesszió sem következett be. Egyáltalán nem gondolom tehát, hogy Európa reménytelen helyzetben lenne. Bizonyos szempontból kifejezetten pozitív meglepetést okozott.

Európából azonban továbbra is hiányzik a szükséges integráció. Még mindig nem érkezett el a hamiltoni pillanat. Amerika több, mint államok szövetsége. Valódi nemzet, és ez előnyökkel jár: képes összehangoltan és határozottan cselekedni, hatalmas költségvetési erővel a háta mögött.

Európában mindez korántsem magától értetődő, mert Európa bizonyos szempontból inkább klub, mint valódi unió.

Európa strukturális lehetőségeinek kiaknázása ezért végső soron sokkal komolyabb integráción múlhat. Képes lehet-e Európa az Egyesült Államokéhoz mérhető költségvetési erőt felépíteni? Képes lesz-e összehangolt politikákat folytatni és mintegy 450 millió ember számára döntéseket hozni ahelyett, hogy fenntartaná a jelenlegi széttagolt rendszert?

Ha sikerül megoldani néhányat ezek közül a kérdések közül, Európa ismét előreléphet. De a jelenlegi helyzetünkből nagyon nehéz lesz felzárkózni az Egyesült Államokhoz.

A Draghi- és a Letta-jelentés egyaránt a mélyebb integráció mellett érvel, az Európai Bizottság pedig számos ajánlásukat igyekszik megvalósítani. De valóban Brüsszel a legfőbb akadály? Európának 27 tagállama van, mindegyik eltérő érdekekkel, és a nemzeti kormányok sok területen saját szabályozási rétegeiket építik rá az uniós előírásokra. Nem lehet, hogy a „brüsszeli bürokrácia” időnként egyszerűen csak kényelmes bűnbak?

Amerikában is rendkívül nagy a sokszínűség. Az egyes amerikai államok eltérő helyi politikákat folytatnak, és bizonyos fokú sokszínűség valójában előnyös is.

Az a cél, hogy a legjobb ötletek érvényesüljenek, a lemaradók pedig tanuljanak az élenjáróktól. A nemzeti különbségek tehát nem feltétlenül jelentenek gyengeséget. Bizonyos szempontból akár versenyelőnyt is jelenthetnek.

Európának azonban szüksége van valamire, ami lehetővé teszi, hogy nagyobb súllyal lépjen fel. Monetáris oldalon az Európai Központi Bank ennek már jelentős részét biztosítja. Erősebb központi döntéshozatal és nagyobb költségvetési erő nélkül azonban nem hiszem, hogy Európa valódi minőségi ugrást tudna elérni.

A nemzeti politikák között mindig lesz verseny. Egyes politikák segítenek, mások elterelik a figyelmet. Ez a különböző tagokból álló szövetségek természetéből fakad. Nem szeretném megszüntetni ezt a sokszínűséget, amíg a legjobb ötletek el tudnak terjedni és érvényre tudnak jutni.

Brüsszel egyik nagy projektje a tőkepiacok mélyebb integrációja, amelyet ma már a megtakarítási és beruházási unió keretében igyekeznek megvalósítani. Ez valódi áttörést hozhat?

Az európai tőkepiacok egyértelműen kevésbé mélyek. Amikor a sikeres európai vállalatok növekedni szeretnének, gyakran Amerikába mennek. A startupok azért akarnak Amerikába menni, mert ott sokkal fejlettebb a kockázatitőke-ökoszisztéma.

Tehát igen, Európának jelentős strukturális hátránya van a finanszírozás és a tőkepiacok területén, és fontos lenne felszámolni ezt a lemaradást.

Önmagában a tőkepiaci unió áttörést jelentene? Inkább azt mondanám, hogy fontos lépés a helyes irányba. De ha összevetem ezt a korábban tárgyalt munkaerőpiaci problémával, továbbra is nagyobb jelentőséget tulajdonítanék a munkaerőpiac kérdésének.

Ha a vállalatok nem alkalmazhatják szabadon a technológiát, és nem helyettesíthetik vele a munkaerőt, amikor ennek gazdaságilag értelme lenne, akkor nem hiszem, hogy Európa pusztán a finanszírozás javításával elegendő előrelépést érhetne el.

Az interjú utolsó részét szinte játékelméleti problémaként fogalmaznám meg. Milyen forgatókönyv mellett tudná Európa ténylegesen megvalósítani az ambícióit, és önálló gazdasági szuperhatalommá válni?

Ez nem csupán makrogazdasági kérdés. Európának olyan fokú politikai integrációra van szüksége, amely lehetővé teszi, hogy a saját lábára álljon.

A jelenlegi helyzetben a gazdasági kérdéseket valójában már nem lehet elválasztani a geopolitikai fenyegetésektől, a védelemtől és attól, hogy Európa képes-e a saját feltételei szerint megvédeni magát, ahelyett, hogy elsősorban az Egyesült Államokra támaszkodna.

Ha tehát az Európai Unió általános teljesítményéről beszélünk, ez több mint makrogazdasági történet. Arról szól, hogy egy kontinens képes-e alakítani a saját sorsát, ehhez pedig erősebb politikai fellépésre és egy teljesebben integrált politikai projektre van szükség.

Az európai projekt már olyan messzire jutott, hogy véleményem szerint az észszerűbb út inkább a kiteljesítése, mint a visszabontása. Nézzük meg, mi történt az Egyesült Királysággal az EU-ból való kilépése után. Az EU nem tökéletes, de nem hiszem, hogy a Brexit javította volna az Egyesült Királyság makrogazdasági teljesítményét, és azt sem gondolom, hogy Nagy-Britannia geopolitikai érdekérvényesítő képessége erősebbé vált volna a kilépést követően.

Akár makrogazdaságról, politikáról, geopolitikáról vagy védelemről beszélünk, a valódi áttörést jelentő kérdés tehát ugyanaz:

Képes-e Európa összefogni az erejét?

Európának jelenleg nincs meg a kellő súlya, pedig több lakosa van, mint az Egyesült Államoknak. Folyamatosan ugyanahhoz a problémához térünk vissza: a megfelelő lépték hiányához, makrogazdasági, politikai, geopolitikai és katonai értelemben egyaránt.

Hogyan lehet megteremteni ezt a léptéket? Mindezeken a területeken valószínűleg a mélyebb integrációt célzó politikai folyamat jelenti a legreálisabb utat.

Eközben Európa az Egyesült Államoknak a korábbi, szabályokon alapuló kereskedelmi világrendtől való eltávolodásával párhuzamosan igyekszik bővíteni kereskedelmi partnerségeinek hálózatát. Továbbra is helyes stratégia a kereskedelmi megállapodások építése ennek a rendszernek a keretei között?

Még mindig sok ország érdekelt a szabályokon alapuló kereskedelmi rendszer fenntartásában. A WTO nyilvánvalóan gyengébb az Egyesült Államok erőteljes támogatása nélkül, de az Egyesült Államok nem jelenti a világkereskedelem egészét.

Ha más országok továbbra is szabályok alapján akarnak kereskedni, megtehetik, és meg is kell tenniük.

Európa számára ezért nagyon is észszerű a kereskedelmi partnerek körének bővítése. Az Egyesült Államokkal kialakult vámhelyzet olyan, amilyen, és legalábbis a jelenlegi amerikai kormányzat alatt Európa ezen alapvetően nem fog tudni változtatni. Teljesen észszerű tehát máshol keresni további, a korábbi, szabályokon alapuló rendszerre épülő kereskedelmi kapcsolatokat, többek között olyan országokkal, mint Kanada.

És Kína? Európa továbbra is erősen függ a kínai piactól, miközben egyre jobban aggasztja a tisztességtelen verseny és a támogatott import. Hogyan kellene kezelnie ezt a kapcsolatot?

Kína kérdése valójában önmagában is megérne egy külön beszélgetést.

Alapvetően azonban Európának azt kell mérlegelnie, hogy a stratégiai jelentőségű termékek esetében milyen mértékű piacra jutást kíván biztosítani az import számára, hogyan állítják elő ezeket az importtermékeket, és milyen költséggel.

Az egyik kulcskérdés az, hogy a termékeket olyan áron értékesítik-e, amely megfelelően tükrözi az előállításuk költségét. Ez szintén része a szabályokon alapuló kereskedelmi rendszernek. Ha bizonyos importtermékeket olyan körülmények között állítanak elő, amelyekben a termelési költség és az eladási ár közötti viszony torzítja a versenyt, akkor az versenyszempontból nehéz kérdéssé válik.

A vitának innen kell kiindulnia.

Címlapkép forrása: Portfolio

A cikk elkészítésében a magyar nyelvre optimalizált Alrite online diktáló és videó feliratozó alkalmazás támogatta a munkánkat.